Olvasva Fekete János nyitólapra írt vallomását munkáim utáni megtisztelő
érdeklődését követően, én is azzal kezdem a városhoz való jóval
szerényebb, az életemet mégis mindvégig kisérő kötődést, hogy egyszerűen
szeretem Szentendrét, pedig az már nagyon régen volt, amikor
mindennapjaimat töltöttem ott és néhány kiállításon szerepeltem
grafikáimmal. Szóval mennyire más ez, hisz nem hogy nem élek ott, de már
valóban nagyon ritkán járok arra, a közelben lévő fővárosból is több
mint évtizede elköltözve kb. 70-80 km-re lakom onnan, ami valószínű nem
csak földrajzi távolságot is jelent.
Pontosan emlékszem viszont ma is Kovács Margit agyagbavésett rajzaira,
amikor kis iskolásként még szüleim vittek el többször Szentendrére.
Aztán fiatal-emberként (1970-től) már folyamatosan jártam oda Rizsivel,
Szabó Gyurival, Bézével, Kutyival, Horváth Pistával, Antal Szilvivel –
ők jutnak elsőre eszembe – és természetesen csajokkal, de a bulik
valahogy mindig a művészetről is szóltak, a főtéri és a dunaparti
galériákban és műtermekben, Vajda Lajos lakta padlásokban. Kötődöm
Szentendréhez, ahogy a fiatalságomhoz, ahogy korosztályom tán nagyobbik
fele főleg építőtáborokban szocializálódott, én addig Szentendrén és
hasonló flórákban. Biztos, hogy sokan többet tudnak róla ma mint én, de
az ízét a számban és a levegőjét a mellkasomban mai napig hordozom,
hiszen ezek valahogy többek is mint emlékek, így a jelenem része maradt.