(Vas Istvánné (Kiskunfélegyháza, 1913. december 7. – Budapest, 1998. augusztus 2.)
Kitüntetései: 1957. és 1971. Munkácsy díj I.,II. fokozat, 1973. érdemes művész, 1983. Kossuth-díj
„A világ azért van, hogy én lefessem, ez soha egy pillanatig sem volt kétséges.”
Szentendrei kapcsolat: 1937-ben Bálint Endre hívására ment Szentendrére,
ahol Korniss Dezső és Vajda Lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez
csatlakozott, életében fogalommá vált Szentendre. Itt talált a modern
képi ábrázolást elmélyítő rokon lelkekre, Vajda Lajosra, Vajda Júliára,
Bálint Endrére, Korniss Dezsőre. Itt bukkant fel későbbi második férje,
Vas István költő és itt hatottak rá a nem retorikus, nem polgári példák
Czóbeltől, Modoktól, Barcsaytól, Paizs-Goebeltől Ilosvaiig.
Tanulmányait az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte
1931-ben. 1932-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára,
Szőnyi István osztályába. 1934-ben csatlakozott a Szocialista
Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939-1940 táján megalakuló
jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához (1945-48)
Feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Első önálló kiállítását
1946-ban rendezte.
Az 1940-es évek elejétől Vajda Lajos késői szürrealista műveinek
hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő
arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és
állatábrázolásokat. Száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok,
kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. A
természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások
ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E
törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana című nagyméretű
gobelinjében.
Az 1950-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula,
Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész
számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az
1950-es évek második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A
sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek.
Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia,
hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, az1960-as évektől kezdődően
azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor
technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így
születtek például, az 1960-as évek elején a század eleji aktivisták
lendületét idéző tussal készített, konstruktív tájrajzai. A rohamosan
pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek
felszámolódásával való szembesülés inspirálta az 1960-as évek végétől
kezdődően, esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról,
málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját.
Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti
asszonyokról az 1970-es évek második felében készített, monumentális, a
pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora. Az 1970-es
években indította Szántó Piroska életpályájának hátralévő idejét átívelő
Szerelmesek című sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra
bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany,
ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással
készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind
tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek
továbbgondolásai. A sorozat második csoportjának darabjai a művészi
pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával
szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben
gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is
érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait. Életművét a
Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű
elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít
emléket.