Regős István 1980-ban szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán.
„Regős István legújabb az elmúlt években született műegyüttese
szervesen kapcsolódik a festő 1980-as évek óta épülő munkásságához.
Rendszeresen visszatérő képtémája a (világ) város: az épületek között
megnyíló utak és terek, az utakon és tereken futó és álló autók,
valamint a szabad léptékváltással megjelenített eredeti környezetéből
kiemelt, a régmúlt vagy a közelmúlt üzenetét hordozó tárgy. Az ember eme
ember nélküli közegei, időben pontosan meghatározhatatlanok: a múlt és a
jelen (no és az ismeretlen, rejtélyes jövő) a megragadott motívumokban,
illetve a motívumok összjátéka révén finoman összemosódik, s így a
történetiség fogalma és jelensége relativizálódik illetve
megfoghatatlanná lesz…
Nem is nagyon csodálkozunk önmagunkon, hogy bizonytalanságainkat és
kételyeinket feledve végső soron roppant otthonosan érezzük magunkat, és
magától értetődő természetességgel mozgunk ebben
a rideg, idegen mindig újabb és újabb meglepetéseket tartogató világban.” (Wehner Tibor: A rendesnek tűnő kerékvágás)
A művész egyéni látásmódja, individuális világképe az egymással
ellentétes tendenciák szintetizálásával jön létre. Művészetében a
klasszikus és modern festészet jellemzőit, a konzervatív és
(neo)avantgarde törekvéseit ötvözi. Gyakran alkalmazza a kollázs, fotó
applikáció, assemblage technikáját oly módon, hogy a vászonra, vagy a
más síkra felhordott „kép” az alkotásban csaknem mindig megőrződik.
Elemzői – Regős képei kapcsán- pszeudo-naív személetről,
historikus-eklektikus nosztalgiák felidézéséről beszélnek, amelyre
jellemző a metafizikus festészet és a giccs műalapanyagként való
alkalmazása, a letisztult formavilág és a mágikus realista látásmód.