(1889–1975)
a hazai modernizmus egyik meghatározó
képviselője, pályakezdését a nagybányai neósok, a Nyolcak, a
francia kubizmus befolyásolta; itthon részese lett az aktivista
mozgalomnak, majd a két világháború között a progresszív
szemléletű művészeket tömörítő Képzőművészek Új
Társasága (KUT) tagjaként dolgozott. Mint legtöbb kortársa,
Kmetty János is eljutott Párizsba, majd Kecskemétre, Nagybányára
és Szentendrére. 1946-ban választották be a Szentendrei Festők
Társasága és a művésztelep tagjai közé. A Duna-parti kisváros
élete végéig meghatározó témát és keretet nyújtott
festészetének.
Kmetty Jánost a kubizmus egyik hazai
megismertetőjeként tartjuk számon, bár nem vette át annak minden
jellegzetességét: egy saját festői világához igazított,
egyénileg értelmezett változatát alakította ki. A művész
alapvető feladatának tartotta, hogy a festészet szemléleti
igazságait és a kor szellemét egyaránt megtalálja. Alkotói
programjának összegzéseként nevezte magát keresőnek, és erre
utalnak Kassák Lajos szavai is: „Állandóan munkában van, nem
azért, mintha eddig még nem bukkant volna rá semmi érdekesre és
érdemesre, hanem azért, mert mindannál, amit eddig talált, még
jelentősebbet szeretne a napvilágra hozni.”
Ennek
jegyében születtek meg az egész munkásságát végigkísérő,
életének szakaszait követő önarcképei, illetve a magasabb
szintű rendet, harmóniát közvetítő csendéletei, városligeti,
kecskeméti, nagybányai, majd szentendrei tájképei és az utolsó
alkotói korszakára jellemző, kékes árnyalatú, geometrikus
szerkezetbe illesztett kompozíciói.