Herman Lipót

(Nagyszentmiklós, 1884. április 24. – Budapest, 1972. július 1.) Festő, grafikus
Szentendrei kapcsolat: Szívesen festette a szentendrei tájakat, 1929-től Szentendrén tanított.
„Művészeti alapelveim: A művészet remekművek koron, ízlésen, stíluson, divaton s egyéniségen túl abban egyeznek meg, hogy önálló organizmust alkotnak, törvényeiket magukban hordják, s meggyőzőképes harmonikus voltuk szabja meg életképességüket. Létrehozásuk a természet formáinak segítségével történik, s tiszta festői tendenciájuk mellett szeretem, ha témájuk is van. Michelangelo-t, Tiziano-t, Rembrandtot, Rubenst, és Tintoretto-t tisztelem leginkább a régi mesterek közül.”
„…azok a rubensi nők, azok a gáláns csalitok, azok a víg zoldek és pirosak, azok a félreismerhetetlen Herman Lipótok, azok a súlyosan biblikusak és azok a vásott profánok, melyek úgy veselik magukon, tessék vagy ne tessék, a mester egyéni jegyeit ahogy kell, vagyis ahogy más nem festhette volna.”
Herman Lipót azok közé a művészek közé tartozott, akik a 20. század első évtizedeinek minden jelentősebb művészeti törekvéseinél meghatározó

szerepet játszottak. Későn érő típusnak tartotta magát, ezért művein – bár pontosan érzékelte a képzőművészet változásait – csak azokat a hatásokat engedte érvényesülni, amelyeket gondosan kiérlelt magában. Az első világháború előtt mindennapos vendég volt a budapesti Japán Kávéház művészasztalánál, ahol barátaival Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal, Ferenczy Károllyal, Fényes Adolffal, Pólya Tiborral és másokkal nemcsak a profetikus lelkületű Csontváry Kosztka Tivadaron élcelődtek, hanem kiapadhatatlan humorral vették célba egymást szavakkal, és még többször karikatúrákat rajzoló ceruzával. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt formálódott ki a magyar művészet jövője, született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapötlete. A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretete és a barokk kor monumentalitása iránti vonzalom nyilatkozott meg. Olaszországi útja, majd a kecskeméti művésztelepen való szorgos munkálkodása tovább finomította festői eszköztárát. Herman pályáját – mint oly sok társáét – a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges velejárójának tartotta a negatív élményeket is.Az 1930-as évek elején vissza-visszatért Olaszországba, Párizsba, Münchenbe, a 1930-as években egyébként jobbára a Pesti Napló rajzolója volt. A 2. világháború után több helyen alkotott, így Zsennyén, Szolnokon is. Írásos hagyatéka, köztük a gyermekkorától vezetett naplói a korszak gazdag forrásegyüttesét jelentik. Nagyobb gyűjteményes a háború után 1954-ben van az Ernst-múzeumban, majd halála után, az Emlékkiállítását 1974-ben rendezte meg az Magyar Nemzeti Galéria. Hosszú élete során mindenre jutott ideje. Éjszakánként naplót írt, vagy művészbarátaival a kávéházak sorát járta, nappal több ezer tételt számláló életművét rajzolta, festette. A század tanúja -a század közreműködő, valódi átélője. A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozta 1980-ban.