„Szentendre nem csupán szülővárosom, immár hét évtizede életem történéseinek színhelye is.
Tanítócsaládból születtem. Az akkor még barátságos, csendes kisvárosban
telt élményekben gazdag gyermekkorom. Úgy éltünk itt Szentendrén, mint
egy nagy család. A város emberléptékű házai, kapui, ablakrácsai elmúlt
évszázadok mestereinek hoz-
záértéséről, szorgalmáról meséltek.
Nem véletlen, hogy már a 20-as években fiatal festők egy csoportja
felfedezi e páratlan fekvésű, festői motívumokban gazdag Duna-parti
kisvárost.
Rövidesen Művésztelepet alapítanak, s azóta is mindmáig a hely varázsa
vonzza az újabb és újabb tehetségeket. (…) Az itt született kiemelkedő
életművek ma már művészettörténeti jelentőségűek.
A környezet, alkati adottságaim szinte predesztinált arra, hogy 1951-ben a Képzőművészeti Főiskolára menjek.
A főiskolai években két mester volt rám nagy hatás-
sal: Barcsay Jenő és Konecsni György.
Barcsay szigorú festőlogikája, sallangmentes képépítő példája, páratlan
komolysággal felépített monumentális életműve számomra mindmáig mértékül
szolgál. (…)
A főiskola elvégzése után 1957-ben mesterem ajánlására a Régi
Művésztelep tagjai közé választottak. 27 évesen én lettem a telep
Benjáminja. A telepen műtermet kaptam, mely megkönnyítette a pályakezdés
első éveit.
Az 50-es években nem volt külföldi utazgatás. Az európai művészetről
csak az itt dolgozó, a háború előtt külföldön járt idős mesterektől
kaptam némi kitekintést. Példájuk – művészet iránti odaadásuk, etikai
tartásuk számomra jó iskolának bizonyult. Munkáimban a konstruktív
jelleg már első szárnypróbálgatásaimtól kezdve nyomon követhető.
Motívumaim szűkkivágatúak, feszesek. A konstruktivizmust mint stílust
sohasem a XX. Század egyik irányzatának tekintem a többi között, hanem
mint a század egész művészetét alapjában formáló alkotói magatartást.