festő
Békéscsaba, 1880.
február 2. – Budapest, 1955. január 23.
A XX. századi
magyar festészeti formanyelv egyik megújítója. Szemtanúja,
felvevője és átadója a kortárs modern francia és német
művészetnek. A megismert irányzatokat, stílusokat szintetizálta
a nagybányai iskolából eredő szemlélettel. Koszta József
tanításai után, 1904-ben Nagybányára került Iványi Grünwald
Béla mellé. A légkör, a táji környezet élete végéig
meghatározó élménye maradt, ez természetelvű piktúrájának
kiindulópontja. 1905-ben Párizsba utazott. A Matisse vezette iskola
alapítóinak és követőinek soraiban találjuk. 1907-ben a Salon
d’Automne-ban velük, a Fauve-okkal állított ki. Erre az időre
keltezhető vonzódása Gauguin, de elsősorban Cézanne
festészetéhez (Önarckép, 1905; Kertrészlet vörös úttal,
1907). ~ a nagybányai neósok egyik vezető egyénisége volt
(Fürdőző fiúk; Nagybányai házak, 1910 körül). 1911-ben,
Spanyolországban El Greco alkotásainak hatása alá került, majd a
kecskeméti művésztelepen működött. Csendéletekkel,
városképekkel, barokkosan megmozgatott aktkompozícióival hívta
fel magára a figyelmet (Csendélet női szoborral, 1911; Kecskeméti
részlet, 1913; Modellek, 1916). 1920-1923 között feleségével,
Gráber Margittal Németországban élt, ahol kapcsolatba került az
expresszionizmussal (Wertheim am Main, 1921). Biblikus témájú
grafikái hangsúlyosan kubista elemekből épülnek (Levétel a
keresztről, 1922). A háború kitöréséig gyakran festett
Nagybányán és Párizsban. Kedvelt motívumai a Szajna-hidak és a
Notre-Dame (Szajna három híddal, 1927; Párizsi részlet, 1930).
1924-től a Képzőművészek Új Társasága törzstagja és állandó
kiállítója volt. 1930 után, szentendrei alkotókorszakával egy
időben ismét erősebben közeledett a természetelvűség felé
(Szentendrei utca, 1935; A művésztelep kertje, 1950). 1949-ben
felvették a Szentendrei Festők Társaságába.